Újra velük! 11.-rész

A hét nagyon jól telt. Szerda este Zoli és én voltam a lakásba, mert Zsebinek volt egy későbbi vendége. Úgy volt, hogy én főzöm a vacsorát. A tűzhely mellett álltam amikor Zoli jött b e.

-         -Szia- Köszöntem rá .-  Ő is nem régen jött haza az étteremből.

-       -  Hello. Te főzöl? – Csodálkozott mire elnevettem magam. – Egy gyerekem van és egy csodálatos férjem. Nyilván, hogy ennyi év alatt sokat javult a konyhai technikám.

- Bocsi már, hogy beleszólok, elvégre ez a te életed, de még mindig nem jutottam el odáig, hogy értelmezni tudjam a hétvégén történteket. – Nézett rám, majd leült a székbe. 

-         -Mert? – Kérdeztem zavarodottan, de tudtam, hogy mire akar kilyukadni.

-         -Dávidról van szó. Mi van köztetek?

-        - Semmi, ugyan már… mi volna? Nem is ismerem. Kérsz sajtot a húsra, vagy csak simán süssem?

-        - Ugyan már, ne tereld el a témát. Lehet, hogy nem ismerted, de az óta biztos jóba vagytok.

-         -Ezt meg honnan veszed?

-         -Amikor táncoltatok az nagyon érzéki és sexi volt. Egy pasi csak akkor van így egy nővel, ha minimum érez iránta valamit. Vagy érzett. Lehet, hogy nem hiszed el, de az vendéglőben azt rebesgetik, hogy ti régebben fiatalabb korotokban egy párt alkottatok. 

-        - Ezt nem hiszem el. – Csattantam fel mérgesen. – Ehhez aztán senkinek semmi köze. Főleg nem a munkásoknak.

-         -Szóval így van? – Kérdezte és éreztem lebuktam, de még egy utolsó mondattal próbáltam visszahozni magam.

-        - Már hogy volna? Ez butaság. Ebből csak annyi az igazság, hogy mindketten ott dolgoztunk és nagyon jó barátok voltunk. Semmi több, csak barátok. Már eléggé idős vagy és biztos tudod mit jelent a barátság és a szerelem közti különbség.

-         -Ahogy Dávid rád nézett az minden volt csak nem egy régen látott baráti öröm, hanem inkább egy felajzott férfi…

-        - Hagy abba! – Szóltam rá és kimentem az udvarra. Zsebi éppen akkor jött be a kapun és látta, hogy a szemem könnyektől csillog.

-        - Valami baj van?

-       -  Igen van. A pasid…. tudod miket mondott? – Néztem rá és töviről hegyire elmeséltem neki a beszélgetésünket. A végére Zoli is odajött és bocsánat kérően nézett rám.

-       -  Nagyon sajnálom. Nem tudtam, hogy ennyire rosszul fog esni.

-         -Semmi baj, csak…. erről nem szeretek beszélni. – Néztem rá, majd miután Zoli mondta, hogy elkészült a vacsora elmentünk enni és bevallottam neki mindent. Az evészet után elvonultak kettesbe, én pedig egy nagy sétára indultam. Az idő esőre áll, de nem érdekelt. Amúgy is a könnyeimmel küszködtem, ahogy leültem a téren az egyik padra. Nyárhoz képest eléggé hűvös volt az este. Messziről figyeltem az étteremben a sürgésforgást és láttam Dávidot, ahogy komoly arccal vette fel a rendeléseket. Egy könnycsepp gördült le az arcomon amint a régmúltunkon gondolkoztam. Az jutott eszembe, hogy mi lett volna, ha itt maradok. Talán még mindig együtt vagyunk. Úgy gondoltam, Robival is boldog vagyok és a fiamnál nincsen jobb, ami történhetett velem, de ha más lenne a vezetéknevünk, akkor… talán.  „ Aj mért ilyen sok a talán” ? – Tűnődtem el és ekkor a sötétből egy mustárszín kabátos férfi sziluettjét pillantottam meg. Ahogy közeledett a lámpafény megvilágította az arcát és csodaszép szemeit.

-         -Szia. Ezt neked hoztam. Vedd fel, mert megfázol. – Mondta és felém nyújtotta a kabátját.

-         -Nem akarom felvenni köszönöm, hiszen már épp indultam haza.  – De elvettem tőle a dzsekit.

-       -  Nem tűrök ellenvetést. – Szólt szigorúan, és ahogy vettem volna fel a szokatlanul nagy körmöm beakadt a kabát egyik részébe és letört a körmöm.

-         -Aúú. – Kiáltottam fel fájdalmasan. – Letört a körmöm. – Majd amikor belebújtam a kabát újába vizsgálgatni kezdtem a kezem.

-        - Látod?

-       -  Ennyit a feleségem tökéletes munkájáról. – Vetette oda.

-        - Ugyan már, csak figyelmetlen voltam, és nem vagyok az ilyenekhez hozzá szokva. – Ezután a letört darabot a kabát zsebébe tettem.

-        - Kb fél óra és zárunk. Nem iszol addig egy kávét? Ha gondolod, utána járhatunk egyet.

-         -Azt hiszem ez nem annyira jó ötlet.

-         -Egy beszélgetésből még nem lehet baj. – Erősködött.

-         -Nincs is nálam pénz. – Jutott eszembe, hiszen csak úgy minden nélkül indultam el a sétára.

-         -A cég ajándéka. – Mosolyodott el és leült mellém a padra.

-         -Nem kéne visszamenned? – Mire Dávid csak a fejét rázta.

-        - Nem vagyok főnök. Főpincér vagyok és a kettő nem ugyanaz, és most gyere be, mert mivel nekem nincs kabátom, ebbe a pólóba lefagyok. –  Szolt mire elmosolyodtam, és beadtam a derekam. Az idő miatt a kinti teraszon csak pár ember üldögélt és Dávid jobbnak látta, ha bent ülök le.  Ahogy a vendéglőbe léptem levettem és átadtam neki a kabátját. Ő pedig hátra ment és felakasztotta a fogasra. A tekintetem találkozott egy pincérrel és a szeméből kiolvastam valószínű ő is hallotta a pletykát és azt hiszik Dávid szeretője vagyok. Leültem egy hátsó részben elhelyezkedő asztalhoz és nem sokára megkaptam a kávémat is. Az illata és az íze is melegséggel töltött el.  Elővettem a telefonomat, hogy írjak egy sms-t barátnőmnek, de ekkor megcsörrent a kezembe. A kijelzőn Robi nevét láttam. Úgy gondoltam nem veszem fel, mert most nincs szükségem a hazugságaira, ezért kinyomtam és kikapcsoltam a telefonom.  Kisvártatva egy szőke kék szemű fiatalabb pincér lépett oda hozzám és egy számlát rakott le az asztalra. Hirtelen olyan zavarba jöttem, hogy a zsebembe kezdtem kotorászni hátha találok valami aprót, de persze semmi pénz nem volt nálam. Nyilván Dávid látta, hogy mi folyik az asztalunknál és odajött.

-         -Hagyd, majd én kifizetem. – Mondta a pincérnek.

-         -De ezt nem te ittad. - Akadékoskodott a pincér.

-        - Igen, viszont úgy látom, hogy a hölgy nem tud fizetni, ezért itt van. – majd kivette a pénz a tárcájából és a kollégájának, adta aki dühös pillantással nézett rá.

-       -  Valami gond van? – Kérdezte Dávid nyugodt hangon.

-        - Semmi, csak…. – De a mondatot inkább nem fejezte be, és szó nélkül elviharzott. Tudtam, hogy ebből aztán lesz botrány, viszont úgy gondoltam ezt már nem lehet elkerülni. Zárás után javába sétálgattunk a téren és a régi dolgokról beszélgettünk. Egy csodaszép szökőkút volt közepén, amibe régebben Dávid mindig belement és a vége az lett, hogy csupa vizes volt. A víz legtöbbször felváltva jött belőle és ezért sosem tudtad, hogy épp melyik résnél fog újra feltörni a vízsugár. de Dávid szerint pont ez benne a jó.

-        - Gyere. – Húzott oda az egyikhez.

-         -Te nem vagy normális. – Mondtam neki. – Ilyen hidegbe majd jól megfázunk.

-         -Legfeljebb váltva hordjuk a kabátot. – Szolt. 

-        - Úgy viselkedsz, mint ha visszaváltoztál volna huszonhárom évessé. – Nevettem el magam.

-        - Mert veled úgy is érzem magam.

-        - Jaj ez kurva hideg. – Kiáltottam fel és arrébb ugrottam, mire felnevetett.

-         -Nem lehet mindig minden jó. – Ismételte azt a mondást, amit én mindig mondtam neki régebben, ha rosszul érezte magát. Egy nagy vízsugár odaért hozzá, de ő szokás szerint nem ugrott el és telibe kapta.

-         -Na jó befejeztük.  – Léptem oda hozzá. – Tudod mit fognak gondolni rólad ha felismernek? Azt, hogy… - De nem bírtam befejezni, mert egy forró csókot nyomott az ajkamra. Hihetetlen sexi volt így elázva, ezért átöleltem és egészen addig csókolóztunk még a víz szét nem választott minket.  Csuromvizesen, de jókedvűen ültem be az autójába, ami egy kis mellékutcába parkolt.

-         -Tudtad, hogy te nem vagy normális? – Fordultam hozzá. – Ha hazamész, mint mondasz Orsinak? Hiszen most nem is esett.

-         -Ki mondta, hogy hazamegyek? – Nézett rám sejtelmesen és tudtam, hogy a lakásba fog vinni. Egész éjszaka, csak szerelmeskedtünk és hajnaltájba aludtunk el. Reggel arra ébredtem fel, hogy a reluxa között a napsugár a szemembe sütött. Dávidot kerestem, de sehol nem láttam. Az ágyon egy cetlit találtam, amibe ez állt:

-         „ Bocsánat, de dolgoznom kell. A kulcsot kérlek, hozd, oda a Dibó- hoz és add oda Zolinak. Ő már úgyis tud mindent. Köszönöm és szeretlek”. Úgy tettem mindent, ahogy a papírkán leírta. Az étteremhez érve Zoli jött oda hozzám és elvette tőlem a kulcsot.

-        - Köszönöm szépen. – Mondtam neki hálásan.

-       -  Semmi baj. Örülök, hogy a főnököm legalább nem olyan savanyú, mint régebben, és nyugi nem fogom senkinek elmondani a titkotokat. Bízhatsz bennem.

-        - Köszönöm. Nagyon kedves vagy. Zsebi otthon van?

-        - Nem dolgozik, de jaj várj csak ő is adott egy kulcsot, csak… az bent maradt. Megvársz? Beszaladok érte. – Mondta Zoli és gyorsan besietett az ajtón. Dávidot is láttam, de nem akartam munka közben zavarni, és ahogy Zoli visszajött a kulccsal elindultam haza. Útközben bekapcsoltam a telefonom. Kisvártatva az „ anyu”  nevet olvastam a kijelzőn.

-         -Szia. Hogy vagytok? – Kérdeztem kedvesen, de a hírtől, amit kaptam, azt hittem megáll a szívem.