Újra velük! 12.- rész

-         -Milán kórházba került, mert Jennyi-éknél leesett a fáról. Kérdezte, hogy tegnap nem beszéltem- e Robival, de én csak a fejem ráztam. Rájöttem, hogy valószínű azért hívhatott. A szeme megtelt könnyel és tudtam azonnal haza kell mennem. Barátnőmhöz siettem és mikor megtudtam, hogy a következő busz fél óra múlva indul a megállóhoz siettem és felszálltam a menetrend szerinti járatra. A fejembe zakatoltak a gondolatok. Útközben Robit hívtam.

-         -Szia. – Köszöntem neki. – A buszon ülök és megyek haza.

-         -Csakhogy jelentkezel. Mondd mi volt olyan fontos tegnap, hogy nem tudtál rám szánni öt percet?

-         -Ezt most ne kezdjük jó? Mi van Milánnal?

-         -Az intenzíven van. Jelen pillanatban altatják, mivel kicsi még.  Nagyon beütötte a fejét.

-        - Mi? – Hüledeztem.   

-        - Igen, de ez most ilyen mesterséges kóma.

-         -Ugye rendbe jön?

-         -Reméljük a legjobbakat. – Hallottam a hangját, de éreztem, hogy ő is fél.

-         -Kijössz elém a megállóba?

-        - Igen, hol szállsz le?

-         -Azt hiszem otthon, mert át kell öltöznöm. – mondtam, hiszen az a ruha volt még rajtam, amibe tegnap a szökőkútnál ugráltam a vízbe. Ekkor eszembe jutott Dávid is, akitől még el sem köszöntem, és valószínűleg újra csak több tíz év múlva látom. Ahogy leszálltam a buszról Robi nyakába borultam. Csak sírtam és akkor olyan jól esett, hogy mégis van egy férjem. A smaragd szemeibe néztem és ezt mondtam neki:

-         -Sajnálok mindent, de…

-         -Nem számít, gyere, menjünk haza.  – Majd kézen fogott és mivel nem lakunk messze a megállótól hazasétáltunk. Robi azt mondta, hogy csak délután kettőtől lehet látogatni négyig.

-        - Ilyen kevés időt töltsek a fiammal? – Csodálkoztam. – Mit képzelnek ezek?

-        - Drága nyugodj meg. – Szolt, de én sehogy sem tudtam megnyugodni. – Ettél ma már valamit?

-       -  Nem, még nem, de nem is vagyok éhes. 

-       -  Főzzek valamit? – Nézett rám és kedvessége annyira meglepett. – Csak összedobok valamit, ha mégis…

-        - Jó rendben van köszönöm. Azt hiszem, egy kicsit lepihenek. – Bementem a szobába ahol a falon az esküvői képünk lógott, és mellette pedig két oldalt Milán képei függtek. Az egyik képen Milán egy kismedencébe ül és önfeledten játszik. Eszembe jutott, hogy olyan kicsi még a kisfiam és mi lesz, ha nem fog helyre jönni. Az egyikünk sem bírná ki. Milán egy örökmozgó volt, és csoda, ha egy percre is nyugton ül a fenekén.  Pár perc múlva Robi lépett oda hozzám, kezébe egy nagy tányérral, amin sült hús és krumpli illatozott. Letette a kis asztalra és a szemembe nézett.

-         -Jó volt Győr?

-         -Igen, nagyon jól éreztem magam. Zsebi semmit sem változott, de van egy csodaszép szalonja.

-         -Mindig is erre vágyott.

-         -Igen, szerencsére sikerült neki.  – Majd kisvártatva ezt kérdeztem. – Amúgy te jól vagy?

-        - A körülményekhez képest és most, hogy újra itthon vagy. Rengeteget gondolkoztam kettőnkön és én nem akarom újra elveszíteni azt, akit szeretek. Egyszer már megtörtént.

-         -Ezt nekem is át kell gondolnom, mert…

-         -Felmondtam a kocsmába. Komolyan így hétvégén még itthon is lehetek.

-        - Akkor a kislány már hiába vár? – Vetettem neki oda.

-         -Csak egyszer volt és csak egy. – Bizonygatta, de tudtam, hogy hazudik. Leültem a tányérom mellé és elfogyasztottam a kaját. Étkezés után lepihentem. Az álmom Dávid körül forgott. Egy gyengéd érintésre ébredtem fel, majd Robit láttam amint az ágy szélén ül.

-         -Drága ne haragudj, hogy felébresztelek, de itt van a lányom.

-         -Melyik? – Kérdeztem álmosan.

-        - Jenny.  Bejöhet? – Tudakolta mire álmosan bólintottam. Felültem az ágyra és próbáltam kiverni a fejemből az ábrándot, amibe Dáviddal épp egy közös ház tervrajzát nézegettük.  Egy hosszú fekete hajú bánatos smaragdzöld szemű lányt pillantottam meg az ajtóba.

-         -Szia. – Köszönt rám. – Bejöhetek?

-         -Persze, gyere, ülj le. – Mondtam és megpaskoltam mellettem az ágyat.

-         -Lili én annyira, de annyira sajnálom… nem is tudom, hogy történt. Ezerszer megmondtam neki, hogy ne menjen fel oda… és tényleg figyeltem rá… … - De a mondatot nem tudta befejezni, és zokogásba tört ki.

-         -Jenny nem tehetsz róla. – Nem voltam rá cseppet sem mérges, hiszen tudtam, hogy erről, aki a legkevésbé tehet az ő.

-        - Éppen fagyit készítettem neki, amikor sikítást és kiabálást hallottam. Kirohantam amint csak tudtam, de akkor már késő volt. A mentők persze nagyon hamar kiértek, de…

-        - Nyugodj meg, mert tudom, hogy minden rendben lesz. – Néztem rá, de ezt inkább magamnak is mondhattam volna. Ahogy Jennyivel beszélgettünk a telefonom csörögését hallottam a konyhából.  Mielőtt azonban felvettem volna férjem kapta fel a készüléket és beleszólt.

-         -Ő én itthon vagyok, de gondolom, nem engem keresel. – Szolt bele Robi és éreztem, Dávid hív.

-        - Igen az vagyok, viszont ő is itt van és átadom neki. Visz hall. – Mondta és a kezembe nyomta a telefont. Miután megbizonyosodtam róla, hogy senki nem hallja beleszóltam.

-       -  Szia Dávid.

-        - Édesem, mért mentél haza? – Kérdezte és hangja annyira megnyugtatóan csengett, hogy teljesen megnyugodtam. Elmeséltem neki a fiammal történteket, ami meglepőmódon őt is megrendítette. Kérdezte kell- e segítség. Biztosítottam róla, hogy egyedül is meg tudom oldani, és ha nem akkor 

      -Robi itt van velem.

-        - Látlak még valamikor? – Kérdezte.

-       -  Persze, hiszen még a ruháim is ott vannak.

-         -Annyira jó lenne megismételni az együtt töltött éjszakákat.

-        - Dávid ne…. – Állítottam le, hiszen annyira akartam én is őt.

-        - Ezt komolyan mondtam tudod, hiszen ez a tegnap este…..

-        - Én is jól éreztem magam és tudod, hogy annyira boldog vagyok, hogy a sors ennyi év után újra összehozott minket.

-      -   Ez jel. – Mondta mire elnevettem magam. Ezt is sokat mondogattam neki.

-        - Annyira jó, hogy felhívtál. A kedvem is jobb lett.

-        - Ha visszajössz a dolgaidért, akkor beugrassz az étterembe?

-        - Ki sem hagyhatnám… és azt gondolom, főleg nem is bírnám ki, ha nem látnálak.

-        - Újra ugrálhatunk a kútba.

-       -  Dávid fejezd be! – Mondtam neki és újra eszembe jutott az, ahogyan a vizes ruha rátapadt az izmos felsőtestére. 

-         -Értettem, nyugi. – Szólt mire csak ezt mondtam:

-        - Ha itt lennél, nem úsznád meg ennyivel, remélem, tudod. – Fordultam meg és a hátam mögött Robit pillantottam meg. – Most le kell tennem, és köszönöm, hogy hívtál és majd elmegyek a ruháimért.

-        - Értem, meglátott a férjed. – Mondta. – Akkor, szia és majd még hívlak. 

-       -  Ki hívott? – Tudakolta idegesen. – Ő volt az a Dávid?

-       -  Melyik? – Tettem magam.

-        - A győri… akivel anno…. érted?

-        - Igen, ő az. Van valami ellenvetésed?

-        - Mikor találkoztál vele?

-        - Pár napja összefutottam vele.

-       -  Meglepő….

-        - Amúgy meg mióta hallgatózol?

-         -Nem hallgatóztam… és mi az, hogy elmész a ruháidért?

-        - Azért, mert nem volt időm összeszedni semmit és csak a pénztárcámat hoztam el.

-        - Vissza akarsz menni most, hogy Milán kórházba került? – Csodálkozott.

-        - Nem, ugyan már…. majd ha felépül. 

-         -Mikor megyünk a kórházba? – Jött ki Jenny.

-         -Most. – Szolt Robi és elindultunk. A kórházba az intenzíven tájékoztattak arról, hogy a kisfiamat már átszállították a normális gyerekosztályra. A kórterembe lépve, a szüleimet pillantottam meg. Az ágyhoz léptünk és hallgattuk Milán szuszogását. Az arca békés és nyugodt volt. A szüleim azt mondták, hogy megműtötték, és az orvos azt mondta, hogy minden a legjobb rendben ment. Annyira szégyelltem magam, hogy nem voltam itt a kisfiam műtétjénél. Főleg nem úgy, hogy közben jól éreztem magam egy másik férfivel. Körülbelül egy óra múlva szüleim elmentek és így ketten maradtunk az ágy körül. Pár óra múlva Robi nagyon fáradt volt, de én még nem akartam hazamenni. Adtam neki egy puszit és elköszöntem tőle. Közelebb ültem az ágyhoz és megfogtam Milán hideg kezét. Tudtam, hogy ha beszélünk hozzá az jó hatással lesz… és persze reméltem, hogy hiába alszik akkor is hallja.

-        - Szia, kicsim. – Kezdtem. – Itt vagyok, és nagyon sajnálom, hogy nem lehettem veled, amikor bevittek a műtőbe. Tényleg nagyon sajnálom.. és annyira lelkiismeret furdalásom van, hiszen magadra hagytalak… és én meg csak… - De nem bírtam befejezni, mert elsírtam magam.

-        - Anya….. kérhetek vizet? – Hallottam kisfiam vékonyka hangját.

-        - Édesem, felébredtél. Jól vagy? Nem fáj semmid? Mindjárt jövök és megkérdezek egy nővért, hogy ihatsz –e márt. Nem fáj semmid? Nem kérsz fájdalom csillapítót?

-        - Nem, csak szomjas vagyok. – Válaszolta és kimentem a pulthoz és megtudtam, hogy kortyokba ihat, de csak óvatosan. Végig ott voltam vele, amíg csak lehet és este nagyon fájdalmas hangulatban hagytam ott. Robi is bejött miután felhívtam így együtt indultunk haza. Lefekvés előtt megírtam Dávidnak hírt. Már javában az ágyban feküdtünk, amikor éreztem, hogy Robi egyre közelebb kerül hozzám.  Úgy csináltam mintha aludnék, de persze nem hitte el.

-        - Drága, annyira hiányoztál. – Szolt és próbált hozzámérni, de én most nem az ő érintésére vágytam, hanem Dávidéra.

-        - Robi nagyon fáradt vagyok, szóval most…

-        - Lefeküdtél vele ugye? – Kérdezte hirtelen.

-        - Kivel… és mikor? – Tettem és próbáltam a hangomba annyi csodálkozást vinni amennyit csak bírtam.

-        - Akivel ma is beszéltél telefonon. Dáviddal, vagy mi a neve.

-         -Csak egy nagyon régi barátom, akivel teljesen véletlenül futottam össze. – Ami persze igaz is volt, hiszen honnan is gondolhattam volna, hogy Ő még mindig ott dolgozik.

-        - Akivel elvesztetted a szüzességed.

-         -Ez már annyira rég volt, hogy nem is számít és amúgy is ne haragudj, de eléggé fáradt vagyok.

-        - Mennyiszer voltál vele együtt?

-        - Befejeznéd? Nem mindig magadból kell kiindulni. Jó éjt. – Mondtam és miután fogtam a cuccom, kimentem az előszobába aludni. Szerencsére Robi nem jött utánam és az álmom békés volt. Milán állapota szerencsére szépen javult, viszont én egyre gyakrabban lettem rosszul. Sokat hánytam és egyre falánkabb lettem. Augusztus első hetében visszamentem Győrbe és akkor már tudtam azt a hírt, amitől annyira tartottam. A ruháim összepakolása után egyből az étterembe siettem. Nagyot csalódtam, amikor Zoli mondta, hogy Dávid ma nem dolgozik, de szeretné, ha megvárnám, mert a segítségemet szeretné kérni, egy Zsebivel kapcsolatos dologba. Leültem az egyik asztalhoz és egy alkoholmentes koktélt rendeltem, de ahogy a feléig értem, azonnal rohannom kellett a wc-re.  „ Te jó ég. Nem lehetek terhes”, de amint a táskámba lévő teszt is mutatta sajnos igaz volt ez a rémálom.  Amikor Zoli végzett leültünk beszélgetni a térre és meglepő módon ezt kérdezte:

-        - Eljössz velem gyűrűt választani Zsebinek?

-        - Tessék? – Lepődtem meg, de annyira örültem neki. – Persze, hogy elmegyek. Ez csak nyilván való, de…. – Mondtam, de ekkor éreztem, hogy forog velem a világ.

-         -Jól vagy? – Aggodalmaskodott.

-         -Igen jól, csak mostanában sokszor fordulnak elő velem ezek a rosszullétek. De majd csak elmúlik. 

       -Biztos a meleg. – Mondta, mert nem akartam, hogy kiderüljön a baba téma. Az otthoni légkör egyre rosszabb lett és úgy gondoltam Robi újra csak becsajozott. A fiam miatt viszont tudtam, hogy ez a kicsi nem születhet meg. Zolival egy ékszerboltba tévedtünk, ami azonnal eszembe juttatta a saját esküvőmet. A mi gyűrűnket együtt néztünk ki Robival és az volt beleírva, örökre veled. Zoli figyelmesen nézegette én pedig próbáltam a legszebbet és mindenben Zsebi ízlését követni. Furcsa volt, hogy az eladó először azt hitte, hogy mi vagyunk egy pár és az én ujjamra akarta húzatni mindet. Megállapodtunk annyiba, hogy kikérdezem barátnőmet az ízléséről és utána választ adok Zolinak.

-         -Annyira köszönöm, hogy segítesz nekem.

-        - Ez csak természetes, hiszen a legjobb barátnőmről van szó. – Mosolyogtam, de ekkor újra hányingerem lett és az arcom izzadni kezdett.

-         -Gyere, ülj le. Hozok egy pohár vizet. Még jó, hogy itt van az étterem. – Mondta aggódó hangon és kis idő múlva egy jeges vízzel tért vissza, amiért annyira hálás voltam neki. – Köszönöm Zoli ez nagyon jól esett, de nekem most mennem kell Zsebihez.

-        - Én meg megyek vissza dolgozni. Még jó, hogy Dávid ma nem dolgozik. – Mosolyodott el.

-         -Jaj tényleg akartam is kérdezni, hogy mikor fog dolgozni.

-         -Nem tudom, mert Orsikával mentek el hétvégére valahova.

-       -  Komolyan? – Csodálkoztam.

-         -Igen… mert hát…. ezt nem kellene elmondanom, de volt egy eléggé nagy balhé közöttük. Tudod Orsika talált egy női körmöt vagy mit Dávid kabátzsebébe és… idejött ordítozni. Eléggé égő és kellemetlen volt.

-        - Micsoda? – Hüledeztem. Tudtam, hogy az csak az én műkörmöm volt. – De akkor Orsi most nem dolgozik?

-         -Nem hát. Amúgy ha szeretnéd, megnézem a beosztást….

-         Megtennéd. Tudod nem csak a ruháim miatt jöttem vissza hanem, mert feltétlen beszélnem kell Dáviddal

-         -Azt rögtön gondoltam, de most megyek, mert ha Erika meglátja, hogy nem vagyok, bent kirúg. – Mosolygott és beszaladt az ajtón. Ahogy csak a lábam bírta úgy siettem Zsebihez, akinél épp vendég volt. Leültem az egyik székbe és egy fél óra múlva végre kettesbe lehettünk.

-        - Mi volt az, amit mondani szerettél volna? A telefonba nagyon furcsa volt a hangod. – Kezdte barátnőm.

-         -Ne akadj ki jó?

-         -Az attól függ mi az. – Nézett rám és közben a polcon pakolászott. – Befessem a hajad?

-        - Nem hiszem, hogy ez az én állapotomba most jó ötlet. Nem biztos, hogy hányás nélkül végig bírnék ülni ennyi időt. Eléggé sokat vagyok rosszul mostanában.

-        - Biztos a meleg. – Szólt Zsebi és éreztem, hogy nem vette a lapot.

-         -Ja… vagy esetleg valami más, aminek köze van Dávidhoz és….

-         -TERHES VAGY? – Esett le neki végre.