2015. január 6., kedd

Újra velük! 7. -rész

-         Olyan bánatosnak éreztem magam egész este. Nem jött álom a szememre és csak forgolódtam az ágyba.  Egész héten nem voltunk a Dibóba, de nem unatkoztam. Zsebi úgy döntött, hogy kivesz egy hét szabadságot és mindenféle programokat csinált számomra, hogy még csak picit se unatkozzak és főleg ne Dávidon járjon az eszem. Robival is beszéltem telefonon, és mondta, hogy a jövő hét lesz az utolsó munka napja szombaton a kocsmába. Gondoltam magamba hiszem, ha látom.  Pénteken hazajött Zoli, aki nagyon kedvesen fogadott. Magas testalkatát sötétbarna haja és szeme tette vonzóvá. Mosolygós és kedves volt, amikor üdvözöltük egymást és Zsebi felé nyújtott egy kisebb csomagot. Én pedig úgy láttam, ha egy időre jobb, ha lelépek otthonról. Biztosan rengeteg mesélni valója van Zolinak, ami nem rám tartozik. Elhaladtam az étterem előtt és miután magamban megbizonyosodtam, hogy Dávid nem dolgozik leültem és ettem egy nagy csokoládés fagyi kelyhet. Amikor a számlát kértem egy fiatalabb pincér jött oda és a kezembe nyomott egy papír cetlit. Nem értettem mit akar ezzel, de elolvastam. Ez állt benne: „bocsánat a múlt hetiért, de ha gondolod este tényleg találkozhatunk.”  Dávid üzent. Szóval akkor mégis dolgozik, gondoltam és mivel pisilnem kellett felálltam és a belső wc- felé vettem az irányt. A nagy lendületemnek köszönhetően majdnem neki mentem az egyik felszolgálónak,  aki dühösen förmedt rám.
-          -Nem lát, vagy mi? Minek kell ennyire sietni? – Tolt le és szemei dühösen meredeztek felém.
-        - Bocsánat, de csak mosdóba siettem. – Szabadkoztam amikor Dávid jött oda. Mint mindig most is fantasztikusan nézett ki.
-        - Valami baj van Ádám? – Kérdezte mire Ádám csak ennyit mondott: - Semmi figyelmetlen voltam bocsánat.
-        - Rendben van. – Szólt majd rám nézett. Megköszöntem és szaladtam a mosdó felé. Nyilván látta, hogy merre megyek, mert amikor kiléptem az ajtóban állt és kedvesen rám mosolygott.
-         -Köszönöm szépen, de azt hiszem, hogy nem Ádámot kellett volna letolni hanem engem.
-         -Rá fér egy kis nevelés. – Mondta majd közelebb jött. – Emlékszel régebb mennyit voltunk itt lent kettesbe?  – Kérdezte és elgondolkoztam. Az itteni mosdókba csak sexelni jártunk le, mivel itt elfértünk és a tető sem volt olyan nyitott mint a mellék étteremnél ami azóta már koktél bár lett.
-        - Igen, szép volt és… már jó régen. – Majd próbáltam kilépni mellette az ajtón, de nem hagyta.
-         -Hova sietsz? – Tudakolta és rájöttem, hogy tulajdonképpen sehova, mert Zsebiékhez illetlenség lenne betoppanni, hiszen gondolom, Zolival eléggé jól érzik egymást.
-        - Én….. csak sétálni. – Válaszoltam és próbáltam a hangomba egy kis visszautasítást vinni a múltkori miatt.
-        - Nézd sajnálom a minap történteket, de….
-        - Nem érdekel. Ezzel a tudomásomra juttattad, hogy mint nyilván való, neked a feleséged fontosabb, mint egy régen látott volt nagy szerelem, de hát jó hogy ez így van, mert ez a természetes viselkedés. Neked feleséged van és nekem meg férjem, és attól még, hogy most mit érzek az… - Mondtam, és az utolsó szónál hirtelen beharaptam az alsó ajkam. Éreztem, hogy ezt nem lett volna szabad kimondanom. 
-         -Mit érzel? – Kérdezte és olyan megnyugtatóan nézett rám, hogy azt hittem beleolvadok a WC kövébe. 
-         -Semmit, semmit… én csak.  – Magyaráztam, de már tudtam késő. – Kiengednél?
-        - Előbb mondd meg, hogy mit érzel! – Akaratoskodott.
-         Mit számít az? Semmit, mert neked… – De ekkor megcsókolt.  Ez annyira meglepett, hogy eltolni sem volt időm, és átadtam magam az érzésnek. Pont olyan puha és gyengéd volt, amire emlékeztem. Nekidőltem a mosdókagyló peremének mire felemelt és rárakott. A lábammal átkaroltam a csípőjét és kezem az inge alá csúsztattam. Az időérzékem elveszett, hiszen teljesen átadtam magam a pillanatnak. A nyakamon éreztem az ajkait és annyira csodálatos volt, tudtam, hogy ő is ugyanúgy kíván, mint én. Már épp az egyik mosdó felé vettük az irányt, hogy újra egymáséi legyünk amikor… 
-        -Dávid, Dávid! – Hallottuk a kintről beszűrődő hangokat. Azonnal végett vetettünk a csóknak és szerencsére még időben rendeztük a ruházatunkat mielőtt az Ádám nevű fiú belépett a helységbe. – ---Téged keresnek.
-         -Rendben megyek. – Majd rám nézett és ennyit mondott. – Nagyon örültem, és… viszlát.
-        - Viszlát, uram, és köszönöm.  – Dávid felsietett a lépcsőn. A testem minden porcikája remegett a vágytól. Abba a pillanatban rettentően gyűlöltem azt, aki őt kereste, hiszen nem kellett sok, hogy újra érezzem azt, amit… és ekkor a telefonom is megcsörrent.
-        - Haló merre vagy? – Tudakolta Zsebi mire elmeséltem neki mindent.
-         -Ezt nem hiszem el, te jó ég! Nem jössz haza?
-         -De ti kettesbe akartok lenni és én nem szeretnék illetlen lenni, komolyan.
-         -Jaj de hülye vagy. Ne butáskodj, gyere haza. Főztem kaját.
-        - Köszönöm kedves vagy. – Majd elsiettem hozzájuk.  Zoli nagyon kedves volt, és jól esett, hogy nem tekint betolakodónak az életükbe. Édesek voltak együtt, és látszott rajtuk, hogy szeretik egymást. Írtam Dávidnak egy sms-t, hogy felőlem jó az esti találkozó mire egy mosoly jelet kaptam vissza, és reméltem, hogy ez igent jelent. Kicsit sokára, de tizenegyre megérkezett, majd lekísért a kocsihoz, ami egy ezüstszínű BMW volt.  Az ülés nagyon kényelmes volt és Dávid remekül vezetett. Egy tisztásra mentünk ahonnan igazán jól láttuk a fenti égboltot.  Megállította az autót és lekapcsolta a világítást. A félhomályba ültünk és csak a saját levegő vételünket hallottam.
-        - Mi ez a hely? – Kérdeztem tanácstalanul.
-         -Nem emlékszel?  Pedig régebben nagyon sokat jártunk ide. Persze akkor még nem voltak ennyire nagyon ezek a fák. – Kiszálltam a kocsiból és körbe néztem. Eszembe jutott hova hozott. Ez volt Dávid kedvenc helye, mert itt mindig nyugalom van és itt mindig tiszta fejjel tudott gondolkodni. Bármi bántotta, vagy összebalhézott valakivel mindig ide jött először.
-        - De igen már tudom. – Néztem rá, mire elmosolyodott. Olyan helyes volt, hogy a szívem belefájdult abba, hogy nem érhetek hozzá, hiszen tudom hibát követtünk el ma.
-         -Akkor jó, örülök neki. Reméltem, hogy emlékezni fogsz.
-         -Sokat kijársz még ide?
-       -  Ha valami bajom van, vagy tanácstalan vagyok, az élettel, kapcsolatos dolgaimmal. Tudod nagyon sokszor kívántam ezt.
-        - Mit?- Kérdeztem értetlenül.
-        - Azt, hogy te is itt legyél velem… újra.  Ez a mai nap is…
-         -Nem akarok róla beszélni. – Állítottam le, mielőtt még folytatta volna. Nem szerettem volna, hogy a szavai elgyengítsenek.
-         Mért? – Kérdezte és közelebb jött. Egyre hevesebben vert a szívem, mert az eszem azt kiabálta NE, de a szívem azt akarta, hogy folytassuk, amit ma abbahagytunk.
-        - Van egy kisebb lakásom. – Vetette fel az ötletet. – Itt van nem messze.. . és
-        - Mit akarsz, hogy odamenjek és….
-        - Együtt lehetnénk, hiszen úgyis…
-      -   Na nem. – Akadtam ki. – Nem, ezt nem fogom csinálni. Mi lesz Orsival?
-       -  Még csak egy óra… és legfeljebb azt mondom dolgoztam.
-       -  Mi van ha megkérdezi a munka társaidtól? Kicsit különös volna, ha egész éjszaka nem látnak bent.
-        - Mióta lettél ilyen?
-        - Mégis milyen? Én mindig ilyen voltam. Aki megváltozott az csak te vagy. Legalábbis azt hittem, de lehet, hogy még mindig csak az a felelőtlen srác vagy, akit megismertem.
-         Ez nem is te vagy, csak valaki más. Régebben minden pillanatban csak arra vártunk, hogy együtt lehessünk most meg… - tárta szét a karját.
-Van két gyerekem egy férjem és neked is ott van Orsi. – Fojtottam belé a szót, mire láttam rajta, hogy rosszul esnek a szavaim.  Még beszélgettünk egy kicsit, és hazavitt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése