Újra velük! 6.- rész

-        Vasárnap felvettem az újonnan vásárolt felsőmet ami azúrkék színű és a mellrésznél kivágott. Leültünk a teraszra, hiszen a nap annyira szépen sütött.

-        - Milyen jó meleg van. – Mondtam amikor leültem. Reménykedtem, hogy Dávid fog kiszolgálni minket, de sajnos egy őszebb hajú pincér jött oda, és felvette az ital rendelést.

-        - Ne búsulj hiszen azért még dolgozik. Nézd csak. – Mutatott oda Zsebi az ajtóhoz közel álló asztalhoz ahol Dávid állt. Tekintetünk találkozott és rám mosolygott amitől a szívem nagyot dobbant. Odajött hozzánk és így szólt.

-         -Szép Vasárnapot hölgyeim. Sikerült már választani?

-        - Szia. Hogy vagy? – Kérdeztem tőle.

-         -Jól. Szerencsére sok a munka. Kértetek már? – Csodálkozott, amikor az ősz hajú kiszolgáló lerakta elém és Zsebi elé az ásványvizet.

-        - Majd én átveszem, mert ismerőseim. – Mondta Dávid a társához fordulva mire ő csak bólintott és odébb állt. Ahogy az ebünket fogyasztottuk megkérdeztem Zsebitől, hogy szerinte mi legyen?

-        - Mindenképp találkoznotok kell. Ma vagy holnap, de kell.

-         -Van egy papírod? – Kérdeztem tőle, mire elővett egy füzetet, amibe mindenféle hajak voltak rajzolva és kitépett belőle egyet.

-        - Bazz’ nincs nálam még cellux sem. – Szomorodtam el.  – Nem tudom neki odaadni az üzenetet.

-         -Mi volna ha egyszerűen megkérdeznéd?

-        - Gondolod? – Bizonytalanodtam el, de amikor Dávid odajött így fordultam hozzá:

-        - Este ráérsz? Meddig dolgozol?

-         -Azt hiszem este már nem dolgozok, mert kettőkor jön a váltás szerencsére. A négy nap ha összesen voltam otthon tíz órát. Mindig itt vagyok.

-        - De találkozunk? – Reménykedtem és szemeibe láttam, hogy nem tudja mit válaszoljon, végül bólintott.

-         -Rendben van, este hatra legyél itt. – Mondta majd elvitte a tányérom.

-         -Mért ilyen…..

-         -Távolságtartó? – Fejezte be helyett Zsebi. – Talán azért, mert itt mindenki ismeri és mert nős.

-        - Erre nem is gondoltam, de milyen jó lesz újra csak vele lenni. Már most várom-. Öt körül már készülődtem és olyan ideges voltam, mint egy első bálozós lány vagy mint aki először megy randira. Piros felsőt, fekete farmert vettem fel, és egy magas sarkú szandált.  A Dibónál idegességembe vettem egy tölcsér fagyit, viszont a gyomromba olyan gombóc volt, hogy alig bírtam leerőltetni. Amikor már a végéhez értem, egy ismerős hangot hallottam a hátam mögül. Megfordultam és egy igen helyes fekete hajú férfit pillantottam meg, akinek a csodálatos szeme csillogott a lámpafényben.  Fekete pólót és farmer halásznadrágot viselt ami teljesen eltért az étterembeli protokolltól, mégis nagyon jól állt neki. Kaptam tőle két puszit és elindultunk sétálni. Felmentünk a hídra ami olyan csodálatos volt.

-        - Milyen rég volt már amikor így álltunk a hídon nem? – Nézett rám gyengéden.

-         -Több mint tíz éve. – Állapítottam meg. – De te szinte semmit sem változtál.

-         -Te sem. A mosolyod még mindig ugyanolyan szép mint régen volt.

-       -  Köszönöm szépen. – Majd kínos csend tolakodott kettőnk közé és arra gondoltam mit kéne mondani neki, de nem tudtam, hogyan vezessem be, ezért így kezdtem.

-        - A múltkor kérdezted mért nem hordom a gyűrűmet. Ez azért van, mert a házasságom nem a legjobb.

-        - Mi a baj? – Kérdezte miközben sétálni kezdtünk lefelé a hídról. 

-         -Megcsal. – Vallottam be, majd elmeséltem neki az egész történetet. Az ismerkedést és a többit. Ekkor már leértünk a hídról és egy kisebb parkban ültünk egy padon.

-        - Sajnálom. – Kezdte – Úgy látszik akkor a te házasságod sem boldog. Nekünk minden jó lenne úgy érzem, de a szerelem már kihalt és tudom, hogy ez a gyerek hiány miatt van. Persze nem hibáztathatom érte a feleségemet, de akkor is…. – Majd újra csöndben ültünk egymás mellett. Eszembe jutott, hogy régebben sosem volt ilyen kínos csönd és ez jelen helyzetben rettentően zavaró volt. Éreztem, hogy megfogja a kezem én pedig nem húztam el. Láttam, hogy nincs rajta a gyűrű, de nem kérdeztem, hogy mért, hiszen helyette a szemébe néztem és ezt mondtam:

-        - Csak most fogtam fel mennyire hiányoztál. 

-        - Nekem is…. – Majd átölelt én pedig a vállára hajtottam a fejem, és együtt néztük a csillagokat. A beszélgetésünk kicsit feloldódott aminek nagyon örültem. Mesélt nekem a Németországba töltött évekről, én pedig az oviról és a gyerekekről. Na meg persze az én csodaszép kisfiamról. 

-         Biztos nagyon hiányzik neki az édesanyja…

-        - Gondolod? – Mosolyodtam el amikor a színes hídra léptünk fel ami éppen piros színben pompázott. – Nagyon szeret anyáméknál lenni szerencsére. A férjem szülei már nem élnek, de a legidősebb lányánál is jól érzik magukat.

-         -Gondolom nehéz volt elfogadtatni magad velük így az anyukájuk halála után.

-        - Igen, nagyon sok évbe került.  Azt hiszem akkor bocsájtottak meg nekem amikor Milán megszületett, de azóta szerencsére jó a viszonyunk.

-         -Tudja, hogy az apja téged is…

-        - Nem. – Fojtottam belé a szót. – Nem, és nem is szeretném, ha megtudná. Amikor a mi viszonyunk kiderült Robinak nem én voltam az első, de persze a lányok nem hitték el, hiszen természetesen minden gyereknek az apja a tökéletes férfi példakép.  Úgy gondolom ezt sem hinnél el, bár attól is félek, hogy a fejemhez vágnák, hogy csődöt mondtam.

-        - Ugyan már. – Nézett rám, és amikor megpróbáltam megfogni a kezét eltolta.

-         -Bocsi, de engem sokat ismernek a városba, és….

-        - Ó értem. – Szóltam csalódottan.  Nyilván észrevette, majd bűnbánóan ennyit mondott.

-         -Tényleg sajnálom, de nekem már haza kell mennem, viszont hazakísérlek.

-        - Még mindig ott lakunk ahol régebben.  – Újságoltam.

-         -Igen tudom. – Majd elindultunk a ház felé. A z ajtóba visszafordultam és legszívesebben egy forró csókot adtam volna neki, de ő megelőzött két puszival és elment. Előtte megbeszéltük, hogy holnap is összefutunk így este. Másnap Zsebi elment dolgozni én pedig egyedül ténferegtem a lakásba. Sehol nem találtam a helyem. Kiültem a teraszra, és elővettem egy könyvet, amit két oldal után leraktam. A gondolataim Dávid körül jártak.  Nagyon sokat változott jó irányba, viszont úgy gondoltam hozzám már túl komoly lett.  Délután pedig bementem Zsebihez a szalonba ahol Orsi fogadott nagy mosollyal bár szemei fáradságot tükröztek.

-         -Szia. – Köszöntem rá. -  Zsebi? – Tudakoltam, mert nem láttam sehol sem.

-        - Nem sokára jön, csak elszaladt ide a szemközti boltba egy kis sütiért, és kóláért, mert mindjárt leragad a szemem.

-         -Sokat dolgoztál tegnap? – Érdeklődtem.

-        - Annyira nem, csak a férjemnek be kellett szaladnia az étterembe, és ilyenkor mindig megvárom.

-        - Értem. – Vágtam rá gyorsan, és elfordultam, majd elővettem egy magazint. Reméltem barátnőm rohamléptekbe siet vissza azzal a sütivel, mert annyira kínosan éreztem Orsival magam. Sajnáltam érte, hogy Dávid így átveri, és rájöttem, hogy ő is olyan helyzetbe van mint én. Persze mi nem feküdtünk le… még.  Ahogy ezt a gondolatmenetet folytattam, Zsebi lépett be az ajtón, kezébe egy nagy letakart tálcával és egy nagy üveg kólával. Mindketten odaszaladtunk, hogy elvegyük tőle a terhét, amit hálás pillantással jutalmazott.

-        - Hozom akkor a pénzt. – Pattant fel Orsi és kiszaladt a kávézóba.

-         -Ugyan hagyjad már. Múltkor te hoztál, és akkor meg én nem fizettem ki.  – Szólt utána barátnőm, majd hozzám fordult.  – Mikor értél haza? Nem vettem észre.

-         -Olyan éjfél – egy között.

-       -  Akkor jól elvoltatok. Örülök, hogy végre kibeszéltétek magatokat.

-        - Igen én is, bár olyan…. más. – Böktem ki amikor Orsi jött be kezébe pénzzel amit Zsebi kezébe nyomott és nem tűrt semmi ellenvetést.

-         -Ezt hogy érted? – Kérdezte majd halkan hozzátette, nevek nélkül beszéljek ugyanis Orsi épp a következő vendégre készült elő és körülöttünk sürgölődött.

-        - Nem tudom. Olyan komoly…. nem olyan mint régen amikor sokat nevettünk és minden szóba mondatba volt valami vicces.

-       -  Nem baj ha komoly nem igaz? Hiszen ő már nem huszonhárom éves ahogy te sem tizenhét.

-       -  Igen persze nyilván, de annyira hiányzik az a… –kerestem a megfelelő szavakat. – varázs, ami volt kettőnk között.

-         -Én úgy látom, ha varázs nincs is, de azért szikrák még vannak. Tegnap is ahogy egymásra néztetek.

-        - Komolyan? – Érdeklődtem, hiszen én ebből nem is vettem észre semmit.

-        - Igen, majdnem, hogy…. á jó napot kívánok! Tessék helyet foglalni. – Szolt oda Zsebi az ajtón belépő korombeli nőnek, aki rögtön leült a székbe.

-        - Figyelj, én elmegyek haza, mert nem akarlak zavarni ha dolgozol.

-         -Nem zavarsz, én tudok figyelni.

-        - Tényleg inkább megyek. – Majd az ajtóból visszafordulva mondtam. – Ma este is találkozunk.

-        - Ó remek, akkor majd megcsinálom a hajad.

-        - Köszönöm, sziasztok. – Köszöntem el és kiléptem a napsütésbe. Dáviddal telefonszámot cseréltünk tegnap és úgy volt értem jön kocsival és elvisz valahova, ahol tényleg senki nem ismeri fel. Hihetetlen boldog voltam, hogy így gondol a részletekre. Hat óra körül írt egy sms-t hogy sajnos csak tizenegy felé tud értem jönni, mert Erika behívta, hogy a heti dolgokat átbeszéljék. Rettentően dühös voltam arra nőre.  Ennyi év után is keresztbe tud nekem tenni. Csak pufogtam mérgembe mire Zsebi csak ennyit mondott:

-        - Nyugi már. Utána érted jön nem? Akkor meg? Maradj már nyugton!

-       -  De hihetetlenül mérges vagyok… és… - De ekkor kopogtattak az ajtón és Zsebi kinyitotta.

-         -Szia, gyere be. Valaki már nagyon vár.

-        - Kösz, de inkább nem mennék be, mert sietünk.  – Hallottam Dávid hangját.

-        - Sietünk? – Léptem ki a szobából és levettem a kabátom a fogasról. Estefelé azért picit hűvös van.

-         -Igen, mert… hát.. – Látszott rajta,hogy keresi a megfelelő szavakat. – Orsi kint vár az autóba.

-         -Orsi? Nem is tudtam, hogy ő is velünk jön….

Nem, mert… igazából a ma este nem jó. Bocsánat. – Mondta és kilépett az ajtón, én meg csak álltam megsemmisülten és éreztem, hogy muszáj, lenne, valamit mondani, de csak hagytam, hogy elsétáljon.